Első fejezet - Wake me up when September ends

Felmutattam a bérletemet a buszsofőrnek, és végigpásztáztam az üléseket, üres hely után kutatva. Hátul találtam is egyet. Lehuppantam az ablakhoz, és a táskámat levágtam magam mellé. Elővettem a telefonom, felvettem a fejhallgatómat, bekapcsoltam az egyik kedvenc számomat. Izgultam, mert ez az első napom a gimiben. Fülemben felcsendültek Metallica - Nothing Else Matters kellemes gitárhangjai, majd egy idő után meghallottam James Hetfield megnyugtató hangját. Vállaim ellazultak, és végre kényelmesen elhelyezkedtem. A házak elmosódva suhantak el mellettem, a járókelők mind siettek valahová.

Milyen szerencsésnek érezhetem magam, hogy ma ebbe az iskolába indulhatok el! Minden álmom ez volt. Már amikor novemberben a nyílt napra készülődtem, akkor is totál fel voltam pörögve. Az előtti este órákig válogattam a megfelelő ruhákat és kiegészítőket, hiszen találkozom a tanárokkal, mégsem nézhetek ki idiótán! Nem akartam sem lázadó vadócként, sem stréber jókislányként megjelenni. Amikor reggel kinyitottam a szemem az ébresztőmre, hirtelen fölültem, kiugrottam az ágyamból, és felnyaláboltam a fotelemből a ruháim, amiket előző nap kikészítettem. Belebújtam a mamuszomba, aztán rohantam a fürdőbe. A zuhany alatt elgondolkoztam. Te jó ég, minek kapkodok ennyire? Hiszen ez csak egy nyílt nap! - Nem! – szólalt meg egy másik hang a fejemben, túlkiabálva a víz csobogását - Ez nem csak egy nyílt nap. Ez egy nyílt nap álmaim iskolájában!

Kihajoltam egy törülközőért, magam köré csavartam, majd a fürdőszobaszekrényből kerestem egyet a hajamnak is. Turbánt csavartam a fejemre, aztán felhúztam egy barna cicanadrágot, egy farmeringet, aminek könyékig feltűrtem az ujját, és sok-sok karkötőt vettem föl. Kiemeltem a szemem szempillaspirállal, és vékonyan kihúztam szemceruzával. A hajamat megszárítottam, alaposan kifésültem, majd egy rakoncátlan kontyba felkötöttem. Késznek nyilvánítottam magam, és lementem a konyhába, ahol már finom illatok terjengtek.

-          Szia anyu! - szóltam oda a bundáskenyeret sütő anyukámnak. Leültem az asztalhoz, és töltöttem magamnak egy kis tejeskávét, amit még Mirella hagyott meg.

-          Jó reggelt Kamilla - fordult felém anyu – Kamilla! Nem igaz, miért nem érted már meg, hogy ilyen korban nem helyes, ha ennyire sminkeled magad! – csattant föl. Én csak a szememet forgattam, hiszen ezt eljátszottuk már párszor.

-          Hallod Kamilla? – emelte fel a hangját anya – Vagy már arra sem méltatsz, hogy válaszolj?

-          Anyu – lépett be a nővérem, Mirella, köntösét szorosan maga köré tekerve, arcán egy meghatározhatatlan színű pakolással. - Nem láttad az új hidratáló krémem?

-          Mintha Kamillánál láttam volna – nézett föl a bundáskenyerekről anya.

-          Ezt nem hiszem el! Múltkor is nálad találtam meg a szemöldökcsipeszem! Miért kell folyton lenyúlnod a dolgaim? – fújtatott.

-          Mi? - képedtem el – Hozzá sem értem a hülye csipeszedhez! – néztem rá dühösen.

-          Lányok, lányok – csitított minket anya – Még csak most keltetek fel. Kamilla, fejezd be a reggelit, aztán pakold össze a dolgaidat a nyílt napra. Ne felejtsd el a diákigazolványodat, ez nagyon fontos. Mirella drágám, te pedig használd az én krémemet.

  Miri duzzogva vonult el, én pedig bekaptam a maradék bundáskenyerem.

-          Köszönöm szépen a reggelit! – mondtam teli szájjal, és hangos csikorgással toltam be székem. Felrobogtam a lépcsőn, majd a Fila oldaltáskámba dobáltam azokat a cuccaim, amiket el akartam vinni, mégpedig telefont, jegyzetfüzetet, tollat, a kabalamacim, és a brutálvastag Szent Johanna Gimi ötödik részét, a Reményt.

Anyu már befejezhette a sütögetést, mert kiabált, hogy indulnánk. Felkaptam a táskám, és sóhajtva néztem körül, hogy nem felejtek-e itt valamit. Mivel késznek nyilvánítottam magam, lementem az előszobába, felvettem a dzsekim, és megkötöttem a fekete Converse cipőm cipőfűzőjét.

-          Én megvagyok! – kiáltottam.

-          Oké, jól van, ne siettess! – szaladgált ide-oda anya – Miért szombaton tartják ezt az izét? Nem igaz, végre szabadnapom van, erre téged kísérgetlek. Egyáltalán, miért nem abba a két tannyelvű iskolába mész, ahová a nővéred van beíratva? Oda rendesebb gyerekek járnak. – Már szerencsére a kabátját is felvette, így elindultunk de ő tovább folytatta a prédikációját. Bele sem mertem gondolni, hogy mit ért az alatt, hogy „rendesebb” gyerekek. Olyanok, mint Mirella? Jól nevelt, jól tanuló, diszkréten öltözködő, kicsit nyávogós lány? Na, még mit nem.

-          Figyelsz te rám egyáltalán? Hozzád beszélek. Tehát ott sokkal kulturáltabb körülmények között többet tanulhatnál. És a tanárok is jobban át tudják adni azt a tudást, ami társadalmilag elvárt.

Oldalra sandítottam, és megállapítottam, hogy anyu ma is mintha éveket öregedett volna. Már semmi sem maradt az én fiatalos, jó kedélyű anyukámból.

-          Khm. Ja. Jó. – fejeztem ki magam értelmesen, és próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy figyeltem a mondandójára. Ő csak lemondóan megcsóválta a fejét.

Felszálltunk a buszra, amire történetesen két ellenőr is felszállt, és kiderült, hogy történetesen otthon hagytam a diákom. Amikor megérkeztünk, anyu szidalmazó szavaitól kísérve, és zsebemben egy kis büntetéssel indultunk el az iskola felé.

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolataim. Elraktam a fejhallgatóm és a telefonom, föltápászkodtam, és izgatottan nyomtam meg a leszállást jelző gombot.