Második fejezet - Friends will be friends

Sziasztok! Megérkezett az új rész. Jó olvasást!

(a képek csak illusztrációk, nem pontosan az én elképzelésemet tükrözik)

Puszi, Pearl Flower

Nem egyedül én jöhettem a kicsit korábbi busszal, mert pár idősebb idősebb diák, és egy –két velem egykorú gyerek lépkedett le a busz lépcsőjéről. Nem követtem egyből őket, hanem egy pillanatra megálltam körülnéztem. Nagyon tetszett a környék, az út egyik oldalán sűrű erdő kezdődött, a másik oldalán, ahol álltam, még Szentmihályi szélén sorakozó házak bőven látszódtak, aztán a városka épületeit mezők váltották fel. Megrántottam a hátizsákom, és sóhajjal kisérve megfordultam, hogy lelépjek a padkáról, amikor majdnem beleütköztem valakibe. A lendülettől konkrétan majdhogynem nekiestem, de ő hirtelen visszahőkölt, ezért csak leléptem a padkáról.

A fiú velem egykorú lehetett, sima farmert és egy sötétkék pulcsit viselt, világosbarna haja a homlokába lógott, és ahogy rám vigyorgott, láthattam, hogy hófehér fogai csak úgy világítanak. Első ránézésre elég szimpi srácnak tűnt. Kicsit zavartan még egy lépést tett hátrafelé, és megszólított.

-          - Khm, szia, te is kilencedikes vagy, ugye?

-          - Helló, igen.

-          - Szuper. A-s leszel, vagy b-s?

-          - B-s. – mosolyogtam rá, és elindultunk a suli felé.

Mire beléptünk a sulinkba, szerezhettem egy új barátot, mégpedig Áron személyében. Kiderült, hogy ő is dráma szakra fog járni. Tényleg tök kedves fiú volt. és mindenféle hülyeséget beszélt össze-vissza, de azt mondta, hogy csak azért van, mert izgul. Én sem mondtam, hogy nem voltam izgatott, amikor bent körbenéztünk, hogy vajon hol lehet a mi osztályunk. Hiába jöttünk kicsit korábban, már sok gyerek rohangált ide-oda, néhányan a kis büfé előtti padokon beszélgettek, és pár tanárt is láttam fölbukkanni, majd egy másik ajtón bemenni.

-          Na jó – bökött oldalba Áron, aki, úgy látszik, megunta a nézelődést, mert türelmetlenül forgolódott. – Szerintem induljunk el - és egy lépcsőre mutatott - arra.

Én megvontam a vállam, mert nem igazán tudtam eligazodni az épületben. Felbaktattunk a lépcsőn, és addig mentünk, amíg egy olyan ajtót nem találtunk, amire ez volt ráfaragva kacskaringós betűkkel: 9. b.

Áron volt olyan kedves, hogy előreengedett, így félve kitártam az ajtót, és bekukkantottam. Legelőszőr az tűnt fel, hogy teljesen elüt a szokványos, általánosban megszokott tantermektől. A terembe a korai óra ellenére ömlött a világosság a nagy ablakokon keresztül, amik körül tarka függöny omlott a földre. A padok natúr fából készültek, mindegyikre egy nagy papírtekercs volt helyezve. A helyiség egyszerűen a barátságos benyomást keltette.

-        - Kamilla, egész nap az ajtóban szándékozol ácsorogni? – tudakolta mögülem Áron.

-          - Ja, bocsi, megyek is. Te hová ülsz? – néztem rá. Néhány padban már ültek, és ahogy meghallottak minket, kíváncsian néztek föl telefonjukból/könyvükből, vagy éppen abbahagyták a társalgást, és érdeklődve vizslattak minket. Zavartan néztem körül, majd köszöntem mindenkinek egy halk helló-val. Kiszúrtam magamnak egy nekem tetsző padot, amire ledobtam a táskám és elhelyezkedtem. Áron elveszetten álldogált még mindig az ajtóban, aztán amikor biztatóan intettem neki, odajött hozzám.

-          Ha szeretnél, ideülhetsz – mosolyogtam fel rá.

-          Huh, köszi – nézett rám hálásan, és vonakodás nélkül levágta magát mellém. Már éppen szóba akartam elegyedni vele, mikor megcsörrent a telefonja. Csodálkozva vontam fel a szemöldököm, mert míg Áron kihalászta a zsebéből, az egyre hangosodó Susanne Vega dal hangjai töltötték meg a termet. 

Áron mérgesen gesztikulálva magyarázott, ha jól vettem ki, az anyukájával beszélt. Nem hallgattam tovább, inkább a jövőbeli osztálytársaimat vettem szemügyre. Persze, még nem érkezett meg mindenki, de páran már bent üldögéltek.

Nyílt az ajtó, és egy igen különös külsejű lány lépett be.

-       - Sziasztok! – mondta úgy mindenkinek, mire én visszaköszöntem neki. Leült hátra a sarokba egy neki tetsző padba, és színes, rojtos táskáját felrakta maga elé, és a papírtekercset nézegette, de ugyanúgy, mint mi, ő sem jött rá, hogy mit keres az asztalán. Szerintem eszébe sem jutott ismerkedni, mert hátradőlt, előhalászta a telefonját, és azt kezdte nyomkodni. Nem igazán akartam feltűnően bámulni, de azért néha odapillantottam rá, ahogy a legtöbb osztálytársam is. Sőt, volt néhány fiú, aki egymást lökdösve vihogtak rajta, de a csajszi mintha itt sem lett volna.

Megállapítottam, hogy idősebbnek néz ki még nálam is, és nagyon csinos. Szőke raszta haja érdekesen volt festve (mert minden bizonnyal festve volt), elöl barnás-vöröses, lejjebb szőke színben pompázott. Egy nagyon rövid fekete-fehér mintás ruha simult karcsú alakjára, fehér kötött kardigánját a derekára kötötte, és egy bőr bokacsizmát viselt. Számára bizonyára nagyon kedves emberrel beszélhetett, mert mikor halk pityegéssel üzenete érkezett, mindig felderült az arca, és mosolyogva pötyögte a választ.

Áron befejezte a telefonálást.

-         -  Bocsi, anyu hívott, hogy sikeresen megérkeztem-e. Szegényke elég aggódós, mert körülbelül fél órája köszönt el tőlem totál meghatódva. Van valami fejlemény?

-          - Csak ő. – böktem a hüvelykujjammal a leányzó irányába. Áron halkan füttyentett egyet, miután végignézett rajta.

-         - Nem rossz. – vigyorgott rám. Én csak legyintettem egyet. Tipikus fiús reakció, ha meglátnak egy vonzó csajt.  Kár, hogyha engem pillantanak meg, rögtön szimpi leszek nekik, mint barát, de semmilyen füttyöt vagy elismerő megjegyzést nem zsebelhetek be tőlük.

Lassan kezdett megtelni a termünk.

Mindenki ismerkedett vagy beszélgetett valakivel, kivéve a sarokban gubbasztó lányt, aki buzgón nyomkodta a telefonját.

Ekkor történt az, amire nem igazán számítottam.

Hangos nevetés hallatszott a folyosóról, és egy szőke hajú lány szinte beesett az ajtón. Haja a lendülettől az arcába hullott, és amikor félresimította a tincseit, kipirult arccal nézett körül, és vidáman köszönt.

-         - Hellóka mindenki, Betti vagyok! – integetett körbe. Néhányan bátortalanul visszaintettek neki. De nem ez volt a vicces, hanem az, hogy Áron leesett állal nézte a lányt.

-          - Hahó! – ütögettem meg a vállát – itt vagy?

-         - Hm. – ocsúdott fel – ja, igen, bocs. Csak… - kezdett volna magyarázkodni, de én közbeszóltam.

-          - Ja, én is látom ám – mosolyogtam mindentudóan a szőkeség felé, aki még mindig nem találta meg a megfelelőhelyet magának. – figyelj, én szívesen elülök, ha te mellé akarsz…

-          - Dehogy! – mondta rémülten Áron – nekem tök jó ez így.

Betti ekkor úgy látszik, megtalálta a neki való padot, és lecsüccsent, egyenesen Áron elé, aki rögtön valami roppant fontos dolgot fedezhetett fel a padlón, mert azt kezdte tanulmányozni. A szőke lány elhelyezkedett, aztán hátrafordult hozzánk, hogy beszédbe elegyedjen velünk.

-          Sziasztok – mosolygott ránk, és a kék szeme csak úgy ragyogott. – ti is drámások vagytok?

-          Aha – válaszoltam, mert Áront még mindig lekötötte a padló, bár nem tudom, hogy mit nézett rajta annyira.

-          Szuper, akkor együtt leszünk. Fodor Bettina vagyok, de a Bettit jobban szeretem. – nyújtotta a kezét. Én is bemutatkoztam. Az óra kezdetéig elbeszélgettünk, Betti extra aranyos lány volt. Csak akkor nevettem el magam, amikor érdeklődve Áron felé pislogott, majd megkérdezte tőle:

-        - Te mindig ilyen szótlan vagy? – szegény srác csak hümmögött meg krákogott, így én segítettem ki azzal, hogy válaszoltam helyette. Betti megvonta a vállát, majd tovább fecsegett. Az első óra (irodalom) nyugisan telt, Janka néni szerencsére figyelembe vette, hogy ez az első napunk. Amíg a tanárnő írt valamit a táblára, Betti egy kis papírlapot csúsztatott át nekem. „Mit szólsz az ebédszünetben egy gyors sulifelfedező túrához?”

Gyorsan lefirkantottam neki a választ, megkocogtattam a vállát, ő hátranyúlt, és elvette a papírt. Csöppet sem lehettünk feltűnőek… Amikor leírta a válaszát, hátranyújtotta nekem, de véletlenül leejtette a földre, mire én a pad alá hajolva kezdtem el keresgélni.

Áron visszafojtott röhögéssel figyelte, hogy mit művelünk, Janka néni pedig abbahagyta a monológját, és aggódva érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Amikor megtaláltam a cetlit, vörös fejjel tápászkodtam fel és kértem elnézést. „Szuper J Akkor ebédszünetben. Már vááárom. <3”

Az óra többi részében azonban már figyeltem is a tanárra.

Ebédszünet!

Egész jól telt a nap, megtudtam, hogy a raszta lányt Lillának hívják, megismerkedtünk pár tanárral, az osztályfőnökünkkel pedig találkozhattunk a szünetben. Huszonéves, fiatal lány volt, tökéletes alakkal. Kedvesen beszédbe elegyedett velünk, és jót nevetett azon, hogy a fiúk nem tanárnak, hanem végzősnek nézték. Rögtön mindenki megkedvelte, de főleg a srácok körében lett népszerű.

-          - Akkor indulhatunk? – lépett oda hozzám Betti. Nem tudom, hogy hova siet, hiszen egy csomó idő van még az ebédszünet végéig.

-         - Persze, csak előveszem a kajám. – kezdtem el kotorászni a táskámban. A szőkeség úgy döntött, addig inkább leül, mert mire én megtalálom azt a szendvicset… Természetesen valahol a legalján leledzett, ezért szépen sorban elkezdtem mindent kipakolni. Végre megleltem, bár eléggé össze volt nyomódva.

Mindent visszasöpörtem a tatyómba, felálltam, hogy szóljak Bettinek, hogy tőlem indulhatunk, amikor nyílt az ajtó, és egy srác lépett be rajta. Idősebb lehetett nálam valamivel, sötét haja volt, és szürke szemével fürkészve nézett körül a termünkben. Egy pillanatra a tekintete megakadt rajtam, és halványan elmosolyodott.

Na, talán vannak normális srácok ebben a suliban, gondoltam én, mert rögtön szemet szúrt, hogy a pasi milyen eszméletlenül néz ki. Azonban nem csak én vettem észre, hogy valaki bejött, és elakadt a lélegzetem, amikor a sarok felől halk sikkantást hallottam.

-          - Barniii! – kiáltotta boldogan Lilla, és a boldogságtól ragyogó arccal szaladt a fiú felé. Az fölkapta, szorosan megölelte, majd egy raszta tincset a lány füle mögé simítva, óvatosan megcsókolta őt. Akár egy romantikus filmben.

Én csak nyeltem egyet, és Betti felé fordultam, aki felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet.

- Mehetünk – szóltam az újdonsült barátnőmnek, majd az ölelkező párt kikerülve kiléptem az ajtón.