Harmadik fejezet - Happy

Sziasztok! Ez egy rövidke rész lett, de azért remélem tetszeni fog nektek.:) Ha szeretnétek, akkor írjatok kommentet, vagy ha van valami észrevételetek vagy tanácsotok. Jó olvasgatást! Puszi, PearlFlower

Ebédszünet után átvonultunk az énekterembe. Az énektanárunk egy fiatal, magas pasi volt sötét hajjal és borostával.

Hallottam, ahogy mögöttem néhány lány olvadozva összesúg. Betti mellém sodródott, és körülnéztünk. A terem teli volt színes, hatalmas babzsák-fotelekkel, a natúr fából készült polcokon hangszerek hada sorakozott, a sarokban egy dobfelszerelés terpeszkedett, de látható volt még hárfa, nagybőgő a falnak támasztva, gitárok egymás mellett gitártokokban. A férfi felnézett a papírjaiból és kedvesen köszöntött minket:

- Sziasztok, Zsolt vagyok. Én vagyok az énektanárotok. Foglaljatok helyet, amelyik színű babzsák-fotelt választjátok, év végig abban fogtok ülni. Kérlek, vigyázzatok rá. Valaki kiosztaná ezeket? – emelte fel a lapokat. Egy göndör hajú lány már ugrott is, és körbement a teremben, mindenkinek adva egyet, míg mi meg nem találtuk a nekünk tetsző foteleket. Mindenki odébb húzogatta őket, hogy a barátai mellé ülhessen.

Én kiszúrtam magamnak az egyetlen feketét, majd arrébb toltam, hogy Betti mellé kerülhessek, aki egy pinket választott ki, a másik oldalamon pedig Áron terpeszkedett egy sötétzölden. Lilla mögöttem balra egy élénkvörös babzsák-fotelen helyezkedett el, és elhúzott térdei mögött elővette a telefonját, amit megint bőszen nyomkodni kezdett.

- Te raszta hajú lányka, kérlek, állj fel és mutatkozz be, ezzel egyetemben rakd el a telefonodat, légy szíves! – nézett Zsolt kedvesen Lillára. Ő piros arccal pattant föl, és kardigánja zsebébe süllyesztette a telefont.

- Mezei Lilla. – mondta kelletlenül és nem kerülte el a figyelmem, hogy nem kért elnézést. Zsolt intett, hogy leülhet. A göndör hajú lány már nálunk járt, átnyújtott nekünk egy A/4-es lapot, amire egy dalszöveg volt nyomtatva. Atya ég, csak nem dalszövegeket fogunk énekelni éneken?! Földerült arccal néztem Bettire, aki még olvasta a sorokat, gondolom azért, hogy rájöjjön, melyik dalról van szó. Amikor befejezte, összepacsiztunk.

- Te már tudod, hogy melyik zene az? – fordultam Áronhoz.

- Persze – mosolygott rám, de láttam, hogy annyira nem lelkes.

- Oké, gyerekek, mindenki kapott egy lapot? – kérdezte Zsolt. Amikor mindenki bólintott, felállt a székéről és felült az asztalára.

- Jól van. Aki még nem jött rá, de szerintem a legtöbben felismerték, ez Pharell Williams-től a Happy című szám. Hogy egy kis boldogságot vigyünk az első tanítási napba. – mosolygott ránk.

Néhány lány megint suttogva áradozott a mosolyáról, míg ő próbálta szétosztani, ki lesz a vokálosok között és ki nem.

- Látom rajtatok, hogy nem vagytok amolyan halk szavú társaság, szóval ne csak úgy halkan dúdolgassatok, ha lehet, hanem mindent bele. Ja, és a három legjobban sikerült dalt év végén előadjuk, úgy, hogy az a-sok fogják szolgáltatni a zenei alapot. Óra végén kaptok egy listát még sok-sok dallal, és szavazással lesz eldöntve, hogy melyik tíz lesz a kiválasztott.

Először megnéztünk pár lyrics-es videót a számról, majd lassan tanulgatni kezdtük. Aztán megkaptuk a listát és kicsöngettek. Valaki egyszerűen csak zsebre vágta, de mi Bettivel és Áronnal érdeklődve vettük sorra a dalokat.

Ezután volt még egy díszlet óránk, ahol egy paravánt kezdtünk el festeni, aztán mehettünk is haza.

Bettiért eljött az anyukája, mi meg Áronnal célba vettük a buszmegállót.

- Ez a Betti kedves lány, nem? – hunyorítottam Áronra, miközben sétáltunk. Ő elővett a hátizsákjából egy almát, beleharapott majd megrágta. Aztán beleharapott még egyszer, és szép lassan még párszor.

- Áron! – legyeztem az arca előtt a kezemmel, mert csak az útra bambult. Összerezzent.

- Hallottam, csak jól megfontoltam a választ. – nézett rám okosan. Hogy tud valaki okosan nézni? Tehát okosan nézett, én meg türelmetlenül szóltam:

- És mi a válaszod?

- Igen.

- Igen, mi?

- Igen, khm, kedves.

- Mi volt ez a khm? –vigyorogtam rá.

- Ott jönnek Lilláék. – bökött a hüvelykujjával mögénk. Valóban ugyanarra jöttek, mint mi, Barnival kézen fogva. Lilla valamit lelkesen mesélt, a fiú pedig néha bólogatott, de igazából sütött róla, hogy egyáltalán nem figyel a csajszira.

Lassan odaérkeztünk a buszmegállóhoz.

Levágtam magam a padra, Áron pedig a buszok érkezését mutató táblát vizslatta.

- Mikor jön? – néztem fel rá. Megnézte az időt a telefonján.

- Öt perc.

- Na jó, ne ácsorogj itt, ülj le! – paskoltam meg magam mellett a padot. Levette a hátizsákját, és lecsüccsent mellém. Így pont szemben voltunk a párral, akik ide tartottak. A srácot néztem. Jó pasi. Nagyon. Bordó felsőt viselt, amit a könyökéig feltűrt, fekete farmerrel és fekete Getta bakanccsal. Fekete hátizsákja hanyagul lógott a hátán, a fején sötétbarna sapkát, kezén pedig csomó karkötőt hordott.

- Barnit nézed? – kérdezte Áron.

- Nem. – vágtam rá. Kissé túl hamar.

- Ne bámuld más pasiját, nem szép dolog. – húzta az agyam.

- Nem is bámultam!- kiáltottam rá. Úristen, mi a bajom? Miért üvöltözök?

- Jól van, jól van, nyugi már! – mondta Áron, a pad távolabbi végébe húzódott, mintha védekezne előlem a kezével, de láttam, hogy igazából nincs vicces kedve, és nem érti, hogy mi a bajom. Én sem értettem.

Lilláék megérkeztek a megállóba.

- Sziasztok! – köszöntek.

- Helló – köszöntünk mi.

- Barni, ez itt Kamilla, Kamilla, ő itt Barni, a barátom. Ti meg már ismeritek egymást. – legyintett Áron felé. Lilla tovább kezdett beszélni a pasijához, úgyhogy Áronhoz fordultam.

- Tényleg?

- Aha, együtt járunk kézizni. Kézilabdázni. – tette hozzá.

- Tudom, hogy mit jelent. – forgattam a szemem.

- Itt is van a busz. – pattant föl, hogy elejét vegye bármilyen vitának. A város felől a reggelihez hasonló buszocska közeledett és elment előttünk, hogy a buszfordulóban megforduljon.

Lilláék… Khm. Búcsúzkodni kezdtek.

Mindenfelé néztem, csak rájuk nem.

- Helló – intettem Barni felé közömbösen. Pedig minden voltam, csak közömbös nem. Jajj.

Áron még gyorsan kezet fogott vele, Lilla egy utolsó puszit nyomott a szájára. Felmutattam a bérletem a sofőrnek és hátul kerestem magamnak egy helyet. Beültem az ablak mellé, és leraktam a táskám, majd elővettem a telefonom, hogy berakjak valami „agytisztító” zenét.

   Árnyék vetődött rám, és felnéztem.

- Szabad ez a hely, kisasszony?

- Persze – nevettem el magam, és az ölembe vettem a táskám, hogy Áron mellém tudjon ülni.

- Kéred? – nyújtottam oda neki a fél fülhallgatóm.

- Igen. – tartotta a markát  mit sem sejtve.

- Biztos? – mosolyogtam rá.

- Igen, miért? – és betette a fülébe.

- Én szóltam. – azzal bekapcsoltam a kellemes kis számot. Úgy körülbelül max. hangerőn.

- Úristen! – ugrott nagyot ültében Áron, és kitépte a füléből a fülest.

Én csak nevettem rajta.

Úgy éreztem, hogy olyan, mintha már ezer éve barátok lennénk.

Eszembe sem jutott kinézni az ablakon, hátha látom még Barni alakját sétálni az iskola felé.