Fáradtan vetődtem le az ágyamra a hosszú nap után.
- Kamilla, apádtól jött valami!- hallottam anyu hangját a
konyhából. Rögtön felélénkültem, mert ritkán hallok apu felől, aki külföldön
sikeres üzletember, és a barátnője szerintem még harminc éves sem múlt el.
Leszaladtam a nappaliba, ahol a kisasztalon egy doboz
terpeszkedett, nekem címezve. Nagyon reméltem, hogy ezúttal sikerül eltalálnia
az ízlésem, tavaly például (a barátnőjéhez hasonló) Barbie-kal lepett meg, amit
nem igazán tudtam mire vélni.
Nagy nehezen bontogatni kezdtem a csomagot, ami jó erősen le
volt ragasztva.
- Tessék, ezzel talán könnyebb lesz. – jött be anyu a
konyhából, és egy ollót nyújtott felém.
Azzal próbálkoztam, míg végül sikerült, igaz, hogy széttépve a kartont,
de kinyitni.
Amikor kiemeltem az első valamit, akkor tágra nyílt szemmel
néztem anyura, majd egyszerre nevettük el magunkat. Egy „ellenállhatatlan” One
Direction-ös pólót tartottam a kezemben. A fiúk hófehér fogaikkal szépfiúsan
mosolyogtak a képembe.
- Azt hiszem, ezt oda adom Bettinek. – sóhajtottam.
Még mindent egyesével kiemeltem a dobozból, de ez is mind
olyan dolog volt, amik nekem egyáltalán nem jöttek be. Mindegyiken valamelyik
felkapott fiúbanda pózolt.
A legalján egy cipős dobozt találtam. Megcsapott az újonnan
vásárolt cipők mű, de mégis kellemes illata, ahogy felnyitottam a tetejét.
- Juhéé! – mutattam anyának az egyetlen olyan ajándékot, ami
megfogott. Egy szépséges Vans csuka volt az.
Csodálkozva szemrevételeztem, hogy
pont az én méretem. Apu most az egyszer nem hozta a formáját.
- Na jó, kislányom, én megmelegítem neked az ebédet, te
addig rakodd össze ezeket, nézd, milyen rumlit csináltál!
Mirella száguldott be az ajtón, és csücsörítve puszit
nyomott anyu arcára, aki ugyanígy viszonozta a gesztust. Én csak a szememet
forgattam, és visszadobáltam a cuccokat a dobozba.
- Mi van itt? – Nézett sandán rám és a rengeteg holmira.
- Apa küldte. A szülinapomra vagy mi. De azt hiszem, ezeket
mind Bettinek adom. Kivéve ezt. – és táncikálni kezdtem az új cipőmben a szoba
közepén. Anyu és a nővérem úgy néztek rám, mintha most szöktem volna meg egy
elmegyógyintézetből, de nem zavartattam magam, és tovább ugrándoztam.
- De hát a te szülinapod… - Kezdte Miri elgondolkozva.
- Igen, még kicsit odébb van. Apu kissé el van tájolva.
Mirella lemondóan
legyintett, megigazította a már amúgy is tökéletesen leomló szőke, hullámos
loknijait, és kivonult a konyhába.
Felcipeltem a dobozt a szobámba, és írtam Bettinek, hogy
délután átjöhetne, hogy kedvére nézze át azokat a dolgokat, amikről én jó
szívvel lemondok. Még felnéztem egy kicsit a facebookra, egy- két osztálytársam
ismerősnek jelölt, Betti írt, hogy oké, később áthozza az anyukája. Hirtelen
ötlettől vezérelve rákerestem Barnira. Bár ne tettem volna! Lilla rakatszámra
rakott fel magukról képet. Szelfi a padon, szelfi a vidámparkban, szelfi
otthon, szelfi evés közben (?), puszis szelfik…
Anyu hangjára rezzentem fel, hívott enni.
_ Ahhw, ez… Egyszerűen… Nem hiszem el! – Áradozott Betti,
míg felpróbálta a cuccokat, meg elrakta a posztereket, tollakat, és a többi
szépfiúkkal díszített holmit.
- Örülök, hogy tetszik. Kérsz csipszet? – Nyújtottam felé a
csipszes zacskót.
- Aha. – mondta, és kivette a kezemből az egészet. –
Élvezzük ki, hogy nincs házi. Nézzünk filmet?
- Igen, mit szeretnél?
- Hát… – Kezdett el válogatni a filmjeim között. – Ez
megfelel?
- Szuper választás. – mosolyogtam rá, és feltápászkodtam,
hogy elkérjem a nővéremtől a hiperszuper laptopját.
Hisztizett egy kicsit, hogy dolgoznia kéne rajta, de végül
meg tudtam győzni, úgyhogy elhelyezkedtünk a színes takaróval letakart
díványomra. Engem film közben elnyomott az álom, de Betti lelkesen végignézte.
Film után megmutattam neki az új cipőm, beszélgettünk még egy kicsit, aztán
haza kellett mennie, de előtte még adott nekem egy zacskó puszedlit.
- Ezt én sütöttem. – Mondta, megölelt, majd sietve elment,
mert az anyukája már veszettül dudált a házunk előtt.
Másnap reggel nagy hőségre ébredt a város, mintha nem is
szeptember eleje lenne, hanem július. Gyorsan lerúgtam magamról a takarót, még
mielőtt még jobban rám izzadt volna. A szekrényemhez léptem, és előráncigáltam
a nagy kupleráj aljáról egy bordó trikót, ami virágoktól pompázott. Elmentem
zuhanyozni, aztán kifésültem és befontam a hajam. Nagyon halványan kisminkeltem
magam, felraktam egy zöld karórát, amit még a nagyszüleimtől kaptam, meg egy
szép nyakláncot. A tankönyveimet, a tolltartómat, és a többi iskolába való
cuccot bepakoltam egy aranyos, virágos hátizsákba, és lementem a konyhába, anyu
már csinálta is a tízóraim.
- Szia, anyu! – Köszöntöttem. – Most nem igazán eszek, mert
mindjárt indul a buszom. – Egy almát azért elraktam a szendvics mellé, amit
anyu már el is készített nekem.
- Szívesen. Érezd jól magad. – mosolygott rám. Kicsit
furcsálltam, hogy ilyen, általában odamorog nekem valamit. De nem igazán
foglalkoztam a dologgal, hanem kimentem az előszobába, és felvettem az új
cipőm. Elköszöntem anyutól, és siettem a buszhoz.
Felmutattam a
bérletemet a sofőrnek. Szememmel Áront kerestem az ülések között. Ő, ahogy
meglátott, integetni kezdett, szóval nem volt nehéz megtalálni.
Megkínáltam a tegnapi puszedlivel, amit Betti sütött.
- Isteni. – Mondta teli szájjal, majd kért még egyet.
Elmeséltem neki, hogy kaptam csomagot, meg átnéztük, hogy milyen óráink
lesznek, és már meg is érkeztünk.
Sikeresen túléltük a nyelvtant és a matekot, föcire mindenki
feléledt, aranyos tanárt kaptunk, a bioszon és a „rajz és kézművességen” a
legtöbben lelkesek voltak, de a végén szerintem már csak azért, mert várták az
ebédszünetet. Betti a szünetben adott egy kis tiramisut, és amikor
megjegyeztem, hogy vigyázzon, ha így folytatja, elhízik, csak nevetve
legyintett. Jó egyeseknekJ
Aztán Áront nyúzta, hogy Brenton Thwaites ugye, milyen
szexi. Áron értetlen tekintetét látva elmeséltem, hogy tegnap az „Emlékek őré”-t
láttuk, és Betti teljesen odavan érte.
Áron még így sem tudta, úgyhogy
megígértem neki, hogy majd megnézzük együtt is.
Szünet után egy dramaturgia óra jött, ahol csapatokra
osztódtunk és a Szent Péter esernyőjéből egy kis részletet igyekeztünk
átdramatizálni, több-kevesebb sikerrel.
A dráma órát Szellő néni tartotta. Miután a
rosszindulatúabbak kiröhögték magukat a tanárnő nevén, bele is kezdhettünk.
Szellő tanárnő fel alá sétálva ismertette a feladatot.
- Gyerekek, mindegyikőtöknek
kijelöltem egy-egy idősebb diákot, akivel az elkövetkezendő két hétben kijelölt
előadásokat megnéztek. Mindegyik kap egy jegyet. Nem baj, ha többen ugyanarra
mentek, a ti egyéni véleményetekre vagyok kíváncsi. Miután megnéztétek, kérek
szépen egy három-négy oldalas írást, véleményekkel, észrevételekkel, például a
díszlettel, vagy akár a koreográfiával kapcsolatban is. Ezután a párok
összevetik ezeket az információkat, és egy közöset csinálnak belőlük. A lényeg
az, hogy minden pártól kérnék egy-egy ilyen írást. Van kérdésetek?
- Nekem lenne. –
Nyújtózkodott Lilla. Elég feltűnően ahhoz, hogy mindenki megcsodálhassa a szűk
pólóba bújtatott felsőtestét. – Ugye mi választjuk ki a párunkat? – Nézett
könyörgően Szellő nénire.
- Természetesen nem,
ahogy már mondtam, én választottam ki őket nektek.
Lilla bánatos arcot vágott, majd reménykedve megkérdezte,
hogy neki ki lesz a párja.
- Mindjárt fel is
olvasom. – Mondta a tanárnő, és kotorászni kezdett az asztalát borító papírok
és könyvek között. – Na, meg is van, nézzük csak. Lilla, te Danival leszel,
11.-es. – A raszta lány dühöngve lecsapta a tollat, amivel eddig a kezére
firkálgatott, és már nyitotta is ki a száját, hogy tiltakozzon, de Szellő
tanárnő már olvasta tovább a neveket. Bettinek egy tizedikes lány lett a párja,
Ákosnak pedig egy szintén tizenegyedikes fiú. Pár név után az enyém
következett, és bár nem igazán ismertem senkit még a suliban, azért kíváncsian
füleltem, hogy ki lesz az a szerencsés, akit én boldogíthatok.
- Szűcs Kamilla, a te
párod pedig Szekeres Barni.