2015. július 21., kedd

Negyedik fejezet - Little things

Fáradtan vetődtem le az ágyamra a hosszú nap után.
Aztán erőt véve magamon keresgélni kezdtem a szekrényemben valami kényelmesebb cucc után. Átöltöztem a puha felsőbe és egy elég ronda, de szintén puha és laza nadrágba.

- Kamilla, apádtól jött valami!- hallottam anyu hangját a konyhából. Rögtön felélénkültem, mert ritkán hallok apu felől, aki külföldön sikeres üzletember, és a barátnője szerintem még harminc éves sem múlt el.
Leszaladtam a nappaliba, ahol a kisasztalon egy doboz terpeszkedett, nekem címezve. Nagyon reméltem, hogy ezúttal sikerül eltalálnia az ízlésem, tavaly például (a barátnőjéhez hasonló) Barbie-kal lepett meg, amit nem igazán tudtam mire vélni.
Nagy nehezen bontogatni kezdtem a csomagot, ami jó erősen le volt ragasztva.

- Tessék, ezzel talán könnyebb lesz. – jött be anyu a konyhából, és egy ollót nyújtott felém.  Azzal próbálkoztam, míg végül sikerült, igaz, hogy széttépve a kartont, de kinyitni.
Amikor kiemeltem az első valamit, akkor tágra nyílt szemmel néztem anyura, majd egyszerre nevettük el magunkat. Egy „ellenállhatatlan” One Direction-ös pólót tartottam a kezemben. A fiúk hófehér fogaikkal szépfiúsan mosolyogtak a képembe.

- Azt hiszem, ezt oda adom Bettinek. – sóhajtottam.
Még mindent egyesével kiemeltem a dobozból, de ez is mind olyan dolog volt, amik nekem egyáltalán nem jöttek be. Mindegyiken valamelyik felkapott fiúbanda pózolt.
A legalján egy cipős dobozt találtam. Megcsapott az újonnan vásárolt cipők mű, de mégis kellemes illata, ahogy felnyitottam a tetejét.
- Juhéé! – mutattam anyának az egyetlen olyan ajándékot, ami megfogott. Egy szépséges Vans csuka volt az.
Csodálkozva szemrevételeztem, hogy pont az én méretem. Apu most az egyszer nem hozta a formáját.
- Na jó, kislányom, én megmelegítem neked az ebédet, te addig rakodd össze ezeket, nézd, milyen rumlit csináltál!
Mirella száguldott be az ajtón, és csücsörítve puszit nyomott anyu arcára, aki ugyanígy viszonozta a gesztust. Én csak a szememet forgattam, és visszadobáltam a cuccokat a dobozba.
- Mi van itt? – Nézett sandán rám és a rengeteg holmira.
- Apa küldte. A szülinapomra vagy mi. De azt hiszem, ezeket mind Bettinek adom. Kivéve ezt. – és táncikálni kezdtem az új cipőmben a szoba közepén. Anyu és a nővérem úgy néztek rám, mintha most szöktem volna meg egy elmegyógyintézetből, de nem zavartattam magam, és tovább ugrándoztam.
- De hát a te szülinapod… - Kezdte Miri elgondolkozva.
- Igen, még kicsit odébb van. Apu kissé el van tájolva.
   Mirella lemondóan legyintett, megigazította a már amúgy is tökéletesen leomló szőke, hullámos loknijait, és kivonult a konyhába.
Felcipeltem a dobozt a szobámba, és írtam Bettinek, hogy délután átjöhetne, hogy kedvére nézze át azokat a dolgokat, amikről én jó szívvel lemondok. Még felnéztem egy kicsit a facebookra, egy- két osztálytársam ismerősnek jelölt, Betti írt, hogy oké, később áthozza az anyukája. Hirtelen ötlettől vezérelve rákerestem Barnira. Bár ne tettem volna! Lilla rakatszámra rakott fel magukról képet. Szelfi a padon, szelfi a vidámparkban, szelfi otthon, szelfi evés közben (?), puszis szelfik…
Anyu hangjára rezzentem fel, hívott enni.

_ Ahhw, ez… Egyszerűen… Nem hiszem el! – Áradozott Betti, míg felpróbálta a cuccokat, meg elrakta a posztereket, tollakat, és a többi szépfiúkkal díszített holmit.
- Örülök, hogy tetszik. Kérsz csipszet? – Nyújtottam felé a csipszes zacskót.
- Aha. – mondta, és kivette a kezemből az egészet. – Élvezzük ki, hogy nincs házi. Nézzünk filmet?
- Igen, mit szeretnél?
- Hát… – Kezdett el válogatni a filmjeim között. – Ez megfelel?
- Szuper választás. – mosolyogtam rá, és feltápászkodtam, hogy elkérjem a nővéremtől a hiperszuper laptopját.
Hisztizett egy kicsit, hogy dolgoznia kéne rajta, de végül meg tudtam győzni, úgyhogy elhelyezkedtünk a színes takaróval letakart díványomra. Engem film közben elnyomott az álom, de Betti lelkesen végignézte. Film után megmutattam neki az új cipőm, beszélgettünk még egy kicsit, aztán haza kellett mennie, de előtte még adott nekem egy zacskó puszedlit.
- Ezt én sütöttem. – Mondta, megölelt, majd sietve elment, mert az anyukája már veszettül dudált a házunk előtt.

Másnap reggel nagy hőségre ébredt a város, mintha nem is szeptember eleje lenne, hanem július. Gyorsan lerúgtam magamról a takarót, még mielőtt még jobban rám izzadt volna. A szekrényemhez léptem, és előráncigáltam a nagy kupleráj aljáról egy bordó trikót, ami virágoktól pompázott. Elmentem zuhanyozni, aztán kifésültem és befontam a hajam. Nagyon halványan kisminkeltem magam, felraktam egy zöld karórát, amit még a nagyszüleimtől kaptam, meg egy szép nyakláncot. A tankönyveimet, a tolltartómat, és a többi iskolába való cuccot bepakoltam egy aranyos, virágos hátizsákba, és lementem a konyhába, anyu már csinálta is a tízóraim.
- Szia, anyu! – Köszöntöttem. – Most nem igazán eszek, mert mindjárt indul a buszom. – Egy almát azért elraktam a szendvics mellé, amit anyu már el is készített nekem.
- Szívesen. Érezd jól magad. – mosolygott rám. Kicsit furcsálltam, hogy ilyen, általában odamorog nekem valamit. De nem igazán foglalkoztam a dologgal, hanem kimentem az előszobába, és felvettem az új cipőm. Elköszöntem anyutól, és siettem a buszhoz.
   Felmutattam a bérletemet a sofőrnek. Szememmel Áront kerestem az ülések között. Ő, ahogy meglátott, integetni kezdett, szóval nem volt nehéz megtalálni.
Megkínáltam a tegnapi puszedlivel, amit Betti sütött.
- Isteni. – Mondta teli szájjal, majd kért még egyet. Elmeséltem neki, hogy kaptam csomagot, meg átnéztük, hogy milyen óráink lesznek, és már meg is érkeztünk.
Sikeresen túléltük a nyelvtant és a matekot, föcire mindenki feléledt, aranyos tanárt kaptunk, a bioszon és a „rajz és kézművességen” a legtöbben lelkesek voltak, de a végén szerintem már csak azért, mert várták az ebédszünetet. Betti a szünetben adott egy kis tiramisut, és amikor megjegyeztem, hogy vigyázzon, ha így folytatja, elhízik, csak nevetve legyintett. Jó egyeseknekJ
Aztán Áront nyúzta, hogy Brenton Thwaites ugye, milyen szexi. Áron értetlen tekintetét látva elmeséltem, hogy tegnap az „Emlékek őré”-t láttuk, és Betti teljesen odavan érte.
Áron még így sem tudta, úgyhogy megígértem neki, hogy majd megnézzük együtt is.
Szünet után egy dramaturgia óra jött, ahol csapatokra osztódtunk és a Szent Péter esernyőjéből egy kis részletet igyekeztünk átdramatizálni, több-kevesebb sikerrel.
A dráma órát Szellő néni tartotta. Miután a rosszindulatúabbak kiröhögték magukat a tanárnő nevén, bele is kezdhettünk.
Szellő tanárnő fel alá sétálva ismertette a feladatot.
 - Gyerekek, mindegyikőtöknek kijelöltem egy-egy idősebb diákot, akivel az elkövetkezendő két hétben kijelölt előadásokat megnéztek. Mindegyik kap egy jegyet. Nem baj, ha többen ugyanarra mentek, a ti egyéni véleményetekre vagyok kíváncsi. Miután megnéztétek, kérek szépen egy három-négy oldalas írást, véleményekkel, észrevételekkel, például a díszlettel, vagy akár a koreográfiával kapcsolatban is. Ezután a párok összevetik ezeket az információkat, és egy közöset csinálnak belőlük. A lényeg az, hogy minden pártól kérnék egy-egy ilyen írást. Van kérdésetek?
 - Nekem lenne. – Nyújtózkodott Lilla. Elég feltűnően ahhoz, hogy mindenki megcsodálhassa a szűk pólóba bújtatott felsőtestét. – Ugye mi választjuk ki a párunkat? – Nézett könyörgően Szellő nénire.
 - Természetesen nem, ahogy már mondtam, én választottam ki őket nektek.
Lilla bánatos arcot vágott, majd reménykedve megkérdezte, hogy neki ki lesz a párja.
 - Mindjárt fel is olvasom. – Mondta a tanárnő, és kotorászni kezdett az asztalát borító papírok és könyvek között. – Na, meg is van, nézzük csak. Lilla, te Danival leszel, 11.-es. – A raszta lány dühöngve lecsapta a tollat, amivel eddig a kezére firkálgatott, és már nyitotta is ki a száját, hogy tiltakozzon, de Szellő tanárnő már olvasta tovább a neveket. Bettinek egy tizedikes lány lett a párja, Ákosnak pedig egy szintén tizenegyedikes fiú. Pár név után az enyém következett, és bár nem igazán ismertem senkit még a suliban, azért kíváncsian füleltem, hogy ki lesz az a szerencsés, akit én boldogíthatok.

 - Szűcs Kamilla, a te párod pedig Szekeres Barni.

2015. március 13., péntek

Harmadik fejezet - Happy

Sziasztok! Ez egy rövidke rész lett, de azért remélem tetszeni fog nektek.:) Ha szeretnétek, akkor írjatok kommentet, vagy ha van valami észrevételetek vagy tanácsotok. Jó olvasgatást! Puszi, PearlFlower

Ebédszünet után átvonultunk az énekterembe. Az énektanárunk egy fiatal, magas pasi volt sötét hajjal és borostával.
Hallottam, ahogy mögöttem néhány lány olvadozva összesúg. Betti mellém sodródott, és körülnéztünk. A terem teli volt színes, hatalmas babzsák-fotelekkel, a natúr fából készült polcokon hangszerek hada sorakozott, a sarokban egy dobfelszerelés terpeszkedett, de látható volt még hárfa, nagybőgő a falnak támasztva, gitárok egymás mellett gitártokokban. A férfi felnézett a papírjaiból és kedvesen köszöntött minket:
- Sziasztok, Zsolt vagyok. Én vagyok az énektanárotok. Foglaljatok helyet, amelyik színű babzsák-fotelt választjátok, év végig abban fogtok ülni. Kérlek, vigyázzatok rá. Valaki kiosztaná ezeket? – emelte fel a lapokat. Egy göndör hajú lány már ugrott is, és körbement a teremben, mindenkinek adva egyet, míg mi meg nem találtuk a nekünk tetsző foteleket. Mindenki odébb húzogatta őket, hogy a barátai mellé ülhessen.
Én kiszúrtam magamnak az egyetlen feketét, majd arrébb toltam, hogy Betti mellé kerülhessek, aki egy pinket választott ki, a másik oldalamon pedig Áron terpeszkedett egy sötétzölden. Lilla mögöttem balra egy élénkvörös babzsák-fotelen helyezkedett el, és elhúzott térdei mögött elővette a telefonját, amit megint bőszen nyomkodni kezdett.
- Te raszta hajú lányka, kérlek, állj fel és mutatkozz be, ezzel egyetemben rakd el a telefonodat, légy szíves! – nézett Zsolt kedvesen Lillára. Ő piros arccal pattant föl, és kardigánja zsebébe süllyesztette a telefont.
- Mezei Lilla. – mondta kelletlenül és nem kerülte el a figyelmem, hogy nem kért elnézést. Zsolt intett, hogy leülhet. A göndör hajú lány már nálunk járt, átnyújtott nekünk egy A/4-es lapot, amire egy dalszöveg volt nyomtatva. Atya ég, csak nem dalszövegeket fogunk énekelni éneken?! Földerült arccal néztem Bettire, aki még olvasta a sorokat, gondolom azért, hogy rájöjjön, melyik dalról van szó. Amikor befejezte, összepacsiztunk.
- Te már tudod, hogy melyik zene az? – fordultam Áronhoz.
- Persze – mosolygott rám, de láttam, hogy annyira nem lelkes.
- Oké, gyerekek, mindenki kapott egy lapot? – kérdezte Zsolt. Amikor mindenki bólintott, felállt a székéről és felült az asztalára.
- Jól van. Aki még nem jött rá, de szerintem a legtöbben felismerték, ez Pharell Williams-től a Happy című szám. Hogy egy kis boldogságot vigyünk az első tanítási napba. – mosolygott ránk.
Néhány lány megint suttogva áradozott a mosolyáról, míg ő próbálta szétosztani, ki lesz a vokálosok között és ki nem.
- Látom rajtatok, hogy nem vagytok amolyan halk szavú társaság, szóval ne csak úgy halkan dúdolgassatok, ha lehet, hanem mindent bele. Ja, és a három legjobban sikerült dalt év végén előadjuk, úgy, hogy az a-sok fogják szolgáltatni a zenei alapot. Óra végén kaptok egy listát még sok-sok dallal, és szavazással lesz eldöntve, hogy melyik tíz lesz a kiválasztott.
Először megnéztünk pár lyrics-es videót a számról, majd lassan tanulgatni kezdtük. Aztán megkaptuk a listát és kicsöngettek. Valaki egyszerűen csak zsebre vágta, de mi Bettivel és Áronnal érdeklődve vettük sorra a dalokat.

Ezután volt még egy díszlet óránk, ahol egy paravánt kezdtünk el festeni, aztán mehettünk is haza.
Bettiért eljött az anyukája, mi meg Áronnal célba vettük a buszmegállót.
- Ez a Betti kedves lány, nem? – hunyorítottam Áronra, miközben sétáltunk. Ő elővett a hátizsákjából egy almát, beleharapott majd megrágta. Aztán beleharapott még egyszer, és szép lassan még párszor.
- Áron! – legyeztem az arca előtt a kezemmel, mert csak az útra bambult. Összerezzent.
- Hallottam, csak jól megfontoltam a választ. – nézett rám okosan. Hogy tud valaki okosan nézni? Tehát okosan nézett, én meg türelmetlenül szóltam:
- És mi a válaszod?
- Igen.
- Igen, mi?
- Igen, khm, kedves.
- Mi volt ez a khm? –vigyorogtam rá.
- Ott jönnek Lilláék. – bökött a hüvelykujjával mögénk. Valóban ugyanarra jöttek, mint mi, Barnival kézen fogva. Lilla valamit lelkesen mesélt, a fiú pedig néha bólogatott, de igazából sütött róla, hogy egyáltalán nem figyel a csajszira.
Lassan odaérkeztünk a buszmegállóhoz.
Levágtam magam a padra, Áron pedig a buszok érkezését mutató táblát vizslatta.
- Mikor jön? – néztem fel rá. Megnézte az időt a telefonján.
- Öt perc.
- Na jó, ne ácsorogj itt, ülj le! – paskoltam meg magam mellett a padot. Levette a hátizsákját, és lecsüccsent mellém. Így pont szemben voltunk a párral, akik ide tartottak. A srácot néztem. Jó pasi. Nagyon. Bordó felsőt viselt, amit a könyökéig feltűrt, fekete farmerrel és fekete Getta bakanccsal. Fekete hátizsákja hanyagul lógott a hátán, a fején sötétbarna sapkát, kezén pedig csomó karkötőt hordott.
- Barnit nézed? – kérdezte Áron.
- Nem. – vágtam rá. Kissé túl hamar.
- Ne bámuld más pasiját, nem szép dolog. – húzta az agyam.
- Nem is bámultam!- kiáltottam rá. Úristen, mi a bajom? Miért üvöltözök?
- Jól van, jól van, nyugi már! – mondta Áron, a pad távolabbi végébe húzódott, mintha védekezne előlem a kezével, de láttam, hogy igazából nincs vicces kedve, és nem érti, hogy mi a bajom. Én sem értettem.
Lilláék megérkeztek a megállóba.
- Sziasztok! – köszöntek.
- Helló – köszöntünk mi.
- Barni, ez itt Kamilla, Kamilla, ő itt Barni, a barátom. Ti meg már ismeritek egymást. – legyintett Áron felé. Lilla tovább kezdett beszélni a pasijához, úgyhogy Áronhoz fordultam.
- Tényleg?
- Aha, együtt járunk kézizni. Kézilabdázni. – tette hozzá.
- Tudom, hogy mit jelent. – forgattam a szemem.
- Itt is van a busz. – pattant föl, hogy elejét vegye bármilyen vitának. A város felől a reggelihez hasonló buszocska közeledett és elment előttünk, hogy a buszfordulóban megforduljon.
Lilláék… Khm. Búcsúzkodni kezdtek.
Mindenfelé néztem, csak rájuk nem.
- Helló – intettem Barni felé közömbösen. Pedig minden voltam, csak közömbös nem. Jajj.
Áron még gyorsan kezet fogott vele, Lilla egy utolsó puszit nyomott a szájára. Felmutattam a bérletem a sofőrnek és hátul kerestem magamnak egy helyet. Beültem az ablak mellé, és leraktam a táskám, majd elővettem a telefonom, hogy berakjak valami „agytisztító” zenét.
   Árnyék vetődött rám, és felnéztem.
- Szabad ez a hely, kisasszony?
- Persze – nevettem el magam, és az ölembe vettem a táskám, hogy Áron mellém tudjon ülni.
- Kéred? – nyújtottam oda neki a fél fülhallgatóm.
- Igen. – tartotta a markát  mit sem sejtve.
- Biztos? – mosolyogtam rá.
- Igen, miért? – és betette a fülébe.
- Én szóltam. – azzal bekapcsoltam a kellemes kis számot. Úgy körülbelül max. hangerőn.
- Úristen! – ugrott nagyot ültében Áron, és kitépte a füléből a fülest.
Én csak nevettem rajta.
Úgy éreztem, hogy olyan, mintha már ezer éve barátok lennénk.
Eszembe sem jutott kinézni az ablakon, hátha látom még Barni alakját sétálni az iskola felé.



2015. február 7., szombat

Második fejezet - Friends will be friends

Sziasztok! Megérkezett az új rész. Jó olvasást!
(a képek csak illusztrációk, nem pontosan az én elképzelésemet tükrözik)
Puszi, Pearl Flower

Nem egyedül én jöhettem a kicsit korábbi busszal, mert pár idősebb idősebb diák, és egy –két velem egykorú gyerek lépkedett le a busz lépcsőjéről. Nem követtem egyből őket, hanem egy pillanatra megálltam körülnéztem. Nagyon tetszett a környék, az út egyik oldalán sűrű erdő kezdődött, a másik oldalán, ahol álltam, még Szentmihályi szélén sorakozó házak bőven látszódtak, aztán a városka épületeit mezők váltották fel. Megrántottam a hátizsákom, és sóhajjal kisérve megfordultam, hogy lelépjek a padkáról, amikor majdnem beleütköztem valakibe. A lendülettől konkrétan majdhogynem nekiestem, de ő hirtelen visszahőkölt, ezért csak leléptem a padkáról.
A fiú velem egykorú lehetett, sima farmert és egy sötétkék pulcsit viselt, világosbarna haja a homlokába lógott, és ahogy rám vigyorgott, láthattam, hogy hófehér fogai csak úgy világítanak. Első ránézésre elég szimpi srácnak tűnt. Kicsit zavartan még egy lépést tett hátrafelé, és megszólított.
-          - Khm, szia, te is kilencedikes vagy, ugye?
-          - Helló, igen.
-          - Szuper. A-s leszel, vagy b-s?
-          - B-s. – mosolyogtam rá, és elindultunk a suli felé.
Mire beléptünk a sulinkba, szerezhettem egy új barátot, mégpedig Áron személyében. Kiderült, hogy ő is dráma szakra fog járni. Tényleg tök kedves fiú volt. és mindenféle hülyeséget beszélt össze-vissza, de azt mondta, hogy csak azért van, mert izgul. Én sem mondtam, hogy nem voltam izgatott, amikor bent körbenéztünk, hogy vajon hol lehet a mi osztályunk. Hiába jöttünk kicsit korábban, már sok gyerek rohangált ide-oda, néhányan a kis büfé előtti padokon beszélgettek, és pár tanárt is láttam fölbukkanni, majd egy másik ajtón bemenni.
-          Na jó – bökött oldalba Áron, aki, úgy látszik, megunta a nézelődést, mert türelmetlenül forgolódott. – Szerintem induljunk el - és egy lépcsőre mutatott - arra.
Én megvontam a vállam, mert nem igazán tudtam eligazodni az épületben. Felbaktattunk a lépcsőn, és addig mentünk, amíg egy olyan ajtót nem találtunk, amire ez volt ráfaragva kacskaringós betűkkel: 9. b.
Áron volt olyan kedves, hogy előreengedett, így félve kitártam az ajtót, és bekukkantottam. Legelőszőr az tűnt fel, hogy teljesen elüt a szokványos, általánosban megszokott tantermektől. A terembe a korai óra ellenére ömlött a világosság a nagy ablakokon keresztül, amik körül tarka függöny omlott a földre. A padok natúr fából készültek, mindegyikre egy nagy papírtekercs volt helyezve. A helyiség egyszerűen a barátságos benyomást keltette.
-        - Kamilla, egész nap az ajtóban szándékozol ácsorogni? – tudakolta mögülem Áron.
-          - Ja, bocsi, megyek is. Te hová ülsz? – néztem rá. Néhány padban már ültek, és ahogy meghallottak minket, kíváncsian néztek föl telefonjukból/könyvükből, vagy éppen abbahagyták a társalgást, és érdeklődve vizslattak minket. Zavartan néztem körül, majd köszöntem mindenkinek egy halk helló-val. Kiszúrtam magamnak egy nekem tetsző padot, amire ledobtam a táskám és elhelyezkedtem. Áron elveszetten álldogált még mindig az ajtóban, aztán amikor biztatóan intettem neki, odajött hozzám.
-          Ha szeretnél, ideülhetsz – mosolyogtam fel rá.
-          Huh, köszi – nézett rám hálásan, és vonakodás nélkül levágta magát mellém. Már éppen szóba akartam elegyedni vele, mikor megcsörrent a telefonja. Csodálkozva vontam fel a szemöldököm, mert míg Áron kihalászta a zsebéből, az egyre hangosodó Susanne Vega dal hangjai töltötték meg a termet. 
Áron mérgesen gesztikulálva magyarázott, ha jól vettem ki, az anyukájával beszélt. Nem hallgattam tovább, inkább a jövőbeli osztálytársaimat vettem szemügyre. Persze, még nem érkezett meg mindenki, de páran már bent üldögéltek.
Nyílt az ajtó, és egy igen különös külsejű lány lépett be.
-       - Sziasztok! – mondta úgy mindenkinek, mire én visszaköszöntem neki. Leült hátra a sarokba egy neki tetsző padba, és színes, rojtos táskáját felrakta maga elé, és a papírtekercset nézegette, de ugyanúgy, mint mi, ő sem jött rá, hogy mit keres az asztalán. Szerintem eszébe sem jutott ismerkedni, mert hátradőlt, előhalászta a telefonját, és azt kezdte nyomkodni. Nem igazán akartam feltűnően bámulni, de azért néha odapillantottam rá, ahogy a legtöbb osztálytársam is. Sőt, volt néhány fiú, aki egymást lökdösve vihogtak rajta, de a csajszi mintha itt sem lett volna.

Megállapítottam, hogy idősebbnek néz ki még nálam is, és nagyon csinos. Szőke raszta haja érdekesen volt festve (mert minden bizonnyal festve volt), elöl barnás-vöröses, lejjebb szőke színben pompázott. Egy nagyon rövid fekete-fehér mintás ruha simult karcsú alakjára, fehér kötött kardigánját a derekára kötötte, és egy bőr bokacsizmát viselt. Számára bizonyára nagyon kedves emberrel beszélhetett, mert mikor halk pityegéssel üzenete érkezett, mindig felderült az arca, és mosolyogva pötyögte a választ.
Áron befejezte a telefonálást.
-         -  Bocsi, anyu hívott, hogy sikeresen megérkeztem-e. Szegényke elég aggódós, mert körülbelül fél órája köszönt el tőlem totál meghatódva. Van valami fejlemény?
-          - Csak ő. – böktem a hüvelykujjammal a leányzó irányába. Áron halkan füttyentett egyet, miután végignézett rajta.
-         - Nem rossz. – vigyorgott rám. Én csak legyintettem egyet. Tipikus fiús reakció, ha meglátnak egy vonzó csajt.  Kár, hogyha engem pillantanak meg, rögtön szimpi leszek nekik, mint barát, de semmilyen füttyöt vagy elismerő megjegyzést nem zsebelhetek be tőlük.
Lassan kezdett megtelni a termünk.
Mindenki ismerkedett vagy beszélgetett valakivel, kivéve a sarokban gubbasztó lányt, aki buzgón nyomkodta a telefonját.
Ekkor történt az, amire nem igazán számítottam.
Hangos nevetés hallatszott a folyosóról, és egy szőke hajú lány szinte beesett az ajtón. Haja a lendülettől az arcába hullott, és amikor félresimította a tincseit, kipirult arccal nézett körül, és vidáman köszönt.
-         - Hellóka mindenki, Betti vagyok! – integetett körbe. Néhányan bátortalanul visszaintettek neki. De nem ez volt a vicces, hanem az, hogy Áron leesett állal nézte a lányt.
-          - Hahó! – ütögettem meg a vállát – itt vagy?
-         - Hm. – ocsúdott fel – ja, igen, bocs. Csak… - kezdett volna magyarázkodni, de én közbeszóltam.
-          - Ja, én is látom ám – mosolyogtam mindentudóan a szőkeség felé, aki még mindig nem találta meg a megfelelőhelyet magának. – figyelj, én szívesen elülök, ha te mellé akarsz…
-          - Dehogy! – mondta rémülten Áron – nekem tök jó ez így.
Betti ekkor úgy látszik, megtalálta a neki való padot, és lecsüccsent, egyenesen Áron elé, aki rögtön valami roppant fontos dolgot fedezhetett fel a padlón, mert azt kezdte tanulmányozni. A szőke lány elhelyezkedett, aztán hátrafordult hozzánk, hogy beszédbe elegyedjen velünk.
-          Sziasztok – mosolygott ránk, és a kék szeme csak úgy ragyogott. – ti is drámások vagytok?
-          Aha – válaszoltam, mert Áront még mindig lekötötte a padló, bár nem tudom, hogy mit nézett rajta annyira.
-          Szuper, akkor együtt leszünk. Fodor Bettina vagyok, de a Bettit jobban szeretem. – nyújtotta a kezét. Én is bemutatkoztam. Az óra kezdetéig elbeszélgettünk, Betti extra aranyos lány volt. Csak akkor nevettem el magam, amikor érdeklődve Áron felé pislogott, majd megkérdezte tőle:
-        - Te mindig ilyen szótlan vagy? – szegény srác csak hümmögött meg krákogott, így én segítettem ki azzal, hogy válaszoltam helyette. Betti megvonta a vállát, majd tovább fecsegett. Az első óra (irodalom) nyugisan telt, Janka néni szerencsére figyelembe vette, hogy ez az első napunk. Amíg a tanárnő írt valamit a táblára, Betti egy kis papírlapot csúsztatott át nekem. „Mit szólsz az ebédszünetben egy gyors sulifelfedező túrához?”
Gyorsan lefirkantottam neki a választ, megkocogtattam a vállát, ő hátranyúlt, és elvette a papírt. Csöppet sem lehettünk feltűnőek… Amikor leírta a válaszát, hátranyújtotta nekem, de véletlenül leejtette a földre, mire én a pad alá hajolva kezdtem el keresgélni.
Áron visszafojtott röhögéssel figyelte, hogy mit művelünk, Janka néni pedig abbahagyta a monológját, és aggódva érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Amikor megtaláltam a cetlit, vörös fejjel tápászkodtam fel és kértem elnézést. „Szuper J Akkor ebédszünetben. Már vááárom. <3”
Az óra többi részében azonban már figyeltem is a tanárra.


Ebédszünet!
Egész jól telt a nap, megtudtam, hogy a raszta lányt Lillának hívják, megismerkedtünk pár tanárral, az osztályfőnökünkkel pedig találkozhattunk a szünetben. Huszonéves, fiatal lány volt, tökéletes alakkal. Kedvesen beszédbe elegyedett velünk, és jót nevetett azon, hogy a fiúk nem tanárnak, hanem végzősnek nézték. Rögtön mindenki megkedvelte, de főleg a srácok körében lett népszerű.

-          - Akkor indulhatunk? – lépett oda hozzám Betti. Nem tudom, hogy hova siet, hiszen egy csomó idő van még az ebédszünet végéig.
-         - Persze, csak előveszem a kajám. – kezdtem el kotorászni a táskámban. A szőkeség úgy döntött, addig inkább leül, mert mire én megtalálom azt a szendvicset… Természetesen valahol a legalján leledzett, ezért szépen sorban elkezdtem mindent kipakolni. Végre megleltem, bár eléggé össze volt nyomódva.
Mindent visszasöpörtem a tatyómba, felálltam, hogy szóljak Bettinek, hogy tőlem indulhatunk, amikor nyílt az ajtó, és egy srác lépett be rajta. Idősebb lehetett nálam valamivel, sötét haja volt, és szürke szemével fürkészve nézett körül a termünkben. Egy pillanatra a tekintete megakadt rajtam, és halványan elmosolyodott.
Na, talán vannak normális srácok ebben a suliban, gondoltam én, mert rögtön szemet szúrt, hogy a pasi milyen eszméletlenül néz ki. Azonban nem csak én vettem észre, hogy valaki bejött, és elakadt a lélegzetem, amikor a sarok felől halk sikkantást hallottam.
-          - Barniii! – kiáltotta boldogan Lilla, és a boldogságtól ragyogó arccal szaladt a fiú felé. Az fölkapta, szorosan megölelte, majd egy raszta tincset a lány füle mögé simítva, óvatosan megcsókolta őt. Akár egy romantikus filmben.
Én csak nyeltem egyet, és Betti felé fordultam, aki felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet.
- Mehetünk – szóltam az újdonsült barátnőmnek, majd az ölelkező párt kikerülve kiléptem az ajtón.

2015. január 27., kedd

Szereplők

Kedves Mindenki!
Köszönöm szépen a kommenteket, és hogy az első rész után már öten is feliratkoztak <3 Ebben a részben a szereplőkről olvashattok. Sziasztok! PearlFlower

Szűcs Kamilla (Kami) (14)
Barna, vékonyszálú, könyék fölé érő haja, kissé mandulavágású zöld szeme, pisze orra van. Nyúlánk, korához képest magas lány.
Iskola után gitár/énekórára szokott menni, hetente egyszer a Mesterét is meglátogatja, akinél a karatéban való jártasságát és tudását gyarapítja (sárga öves zöld csíkkal).
Néha hirtelen haragú, indulatos, szemtelen is tud lenni, ezenkívül élénk, kedves és közvetlen is.
Kedvenc bandái/énekesei: Nickelback, Guns and Roses, AC/DC, Green Day


Fodor Bettina (Betti) (14)
Szőke, sűrű, váll alá érő haja és nagy kék szemei vannak. Nem kifejezetten magas, és szinte mindig mosolyog.
Finom puszedlit tud sütni, legtöbbször valami finomságot hoz az iskolába, mert a szüleié a város egyik kis cukrászdája. Majdnem kitűnő tanuló.
Sokat beszél (emiatt négyes a magatartása), aranyos, dús fantáziájú lányka.
Kedvenc bandái/énekesei: Demi Lovato, Selena Gomez, Taylor Swift, Katy Perry, One Direction, The Vamps


Szekeres Barna (Barni) (16)
Sötétbarna haja, szürke szeme van, magas, nyúlánk, izmos.
Délutánonként kézilabdázik, a haverjaival van, vagy a családjával. Nagyon szereti a kishúgát, Maját. CD-ket gyűjt.
Jó humorú, kedves, határozott, udvarias srác (ami annyiból áll, hogy előre engedi a hölgyeket). Nagy nőcsábász hírében áll, és csak ritkán tud csöndben maradni.
Kedvenc bandái/énekesei: Kispál és a Borz, Kiscsillag, Quimby, Kowalsky meg a Vega, Nirvana, Bon Jovi


Kis Áron (14)
Alacsonyabb, kicsit zömökebb srác világosbarna hajjal és barna szemmel.
 Iskola után kézilabdázni megy, vagy gitár/énekórára megy, ahol régi és újabb számokat játszanak és énekelnek el közösen. Egy bátyja van, aki már egyetemista.
Nagyon jó barát, vidám fiú, akinek mindenről van véleménye, ezenkívül megértő, és mindig meghallgat, ha bajban vagy. Kicsit félénk lányok terén.
Kedvenc bandái/énekesei: Lana Del Rey, Susanne Vega, Bogi



Mezei Lilla (15)
A haja raszta, elöl vörösesbarna, barna, lejjebb szőke, szeme zöld, arca szív alakú. Van egy szájpiercingje, és csinos, nyúlánk alakja van.
A szabadidejében jégkorcsolyázik (több versenyt nyert már). Szereti a rövidke ruhákat, amik kiemelik hosszú lábait, valamint a színes, virágmintás szoknyákat és nadrágokat.
Kedves, közvetlen lány, bár néhány közelebbi barátján kívül nem alakít ki bensőségesebb kapcsolatot senkivel sem.

Kedvenc bandái/énekesei: Freedom Cafe, Estas Tonne

Kamilla anyukája (39)

Kamilla apukája (40)


Kamilla nővére, Mirella (Miri) (17)

Barni kishúga, Maja (3)

2015. január 25., vasárnap

Első fejezet - Wake me up when September ends

Felmutattam a bérletemet a buszsofőrnek, és végigpásztáztam az üléseket, üres hely után kutatva. Hátul találtam is egyet. Lehuppantam az ablakhoz, és a táskámat levágtam magam mellé. Elővettem a telefonom, felvettem a fejhallgatómat, bekapcsoltam az egyik kedvenc számomat. Izgultam, mert ez az első napom a gimiben. Fülemben felcsendültek Metallica - Nothing Else Matters kellemes gitárhangjai, majd egy idő után meghallottam James Hetfield megnyugtató hangját. Vállaim ellazultak, és végre kényelmesen elhelyezkedtem. A házak elmosódva suhantak el mellettem, a járókelők mind siettek valahová.
Milyen szerencsésnek érezhetem magam, hogy ma ebbe az iskolába indulhatok el! Minden álmom ez volt. Már amikor novemberben a nyílt napra készülődtem, akkor is totál fel voltam pörögve. Az előtti este órákig válogattam a megfelelő ruhákat és kiegészítőket, hiszen találkozom a tanárokkal, mégsem nézhetek ki idiótán! Nem akartam sem lázadó vadócként, sem stréber jókislányként megjelenni. Amikor reggel kinyitottam a szemem az ébresztőmre, hirtelen fölültem, kiugrottam az ágyamból, és felnyaláboltam a fotelemből a ruháim, amiket előző nap kikészítettem. Belebújtam a mamuszomba, aztán rohantam a fürdőbe. A zuhany alatt elgondolkoztam. Te jó ég, minek kapkodok ennyire? Hiszen ez csak egy nyílt nap! - Nem! – szólalt meg egy másik hang a fejemben, túlkiabálva a víz csobogását - Ez nem csak egy nyílt nap. Ez egy nyílt nap álmaim iskolájában!
Kihajoltam egy törülközőért, magam köré csavartam, majd a fürdőszobaszekrényből kerestem egyet a hajamnak is. Turbánt csavartam a fejemre, aztán felhúztam egy barna cicanadrágot, egy farmeringet, aminek könyékig feltűrtem az ujját, és sok-sok karkötőt vettem föl. Kiemeltem a szemem szempillaspirállal, és vékonyan kihúztam szemceruzával. A hajamat megszárítottam, alaposan kifésültem, majd egy rakoncátlan kontyba felkötöttem. Késznek nyilvánítottam magam, és lementem a konyhába, ahol már finom illatok terjengtek.

-          Szia anyu! - szóltam oda a bundáskenyeret sütő anyukámnak. Leültem az asztalhoz, és töltöttem magamnak egy kis tejeskávét, amit még Mirella hagyott meg.
-          Jó reggelt Kamilla - fordult felém anyu – Kamilla! Nem igaz, miért nem érted már meg, hogy ilyen korban nem helyes, ha ennyire sminkeled magad! – csattant föl. Én csak a szememet forgattam, hiszen ezt eljátszottuk már párszor.
-          Hallod Kamilla? – emelte fel a hangját anya – Vagy már arra sem méltatsz, hogy válaszolj?
-          Anyu – lépett be a nővérem, Mirella, köntösét szorosan maga köré tekerve, arcán egy meghatározhatatlan színű pakolással. - Nem láttad az új hidratáló krémem?

-          Mintha Kamillánál láttam volna – nézett föl a bundáskenyerekről anya.
-          Ezt nem hiszem el! Múltkor is nálad találtam meg a szemöldökcsipeszem! Miért kell folyton lenyúlnod a dolgaim? – fújtatott.
-          Mi? - képedtem el – Hozzá sem értem a hülye csipeszedhez! – néztem rá dühösen.
-          Lányok, lányok – csitított minket anya – Még csak most keltetek fel. Kamilla, fejezd be a reggelit, aztán pakold össze a dolgaidat a nyílt napra. Ne felejtsd el a diákigazolványodat, ez nagyon fontos. Mirella drágám, te pedig használd az én krémemet.
  Miri duzzogva vonult el, én pedig bekaptam a maradék bundáskenyerem.
-          Köszönöm szépen a reggelit! – mondtam teli szájjal, és hangos csikorgással toltam be székem. Felrobogtam a lépcsőn, majd a Fila oldaltáskámba dobáltam azokat a cuccaim, amiket el akartam vinni, mégpedig telefont, jegyzetfüzetet, tollat, a kabalamacim, és a brutálvastag Szent Johanna Gimi ötödik részét, a Reményt.
Anyu már befejezhette a sütögetést, mert kiabált, hogy indulnánk. Felkaptam a táskám, és sóhajtva néztem körül, hogy nem felejtek-e itt valamit. Mivel késznek nyilvánítottam magam, lementem az előszobába, felvettem a dzsekim, és megkötöttem a fekete Converse cipőm cipőfűzőjét.
-          Én megvagyok! – kiáltottam.
-          Oké, jól van, ne siettess! – szaladgált ide-oda anya – Miért szombaton tartják ezt az izét? Nem igaz, végre szabadnapom van, erre téged kísérgetlek. Egyáltalán, miért nem abba a két tannyelvű iskolába mész, ahová a nővéred van beíratva? Oda rendesebb gyerekek járnak. – Már szerencsére a kabátját is felvette, így elindultunk de ő tovább folytatta a prédikációját. Bele sem mertem gondolni, hogy mit ért az alatt, hogy „rendesebb” gyerekek. Olyanok, mint Mirella? Jól nevelt, jól tanuló, diszkréten öltözködő, kicsit nyávogós lány? Na, még mit nem.
-          Figyelsz te rám egyáltalán? Hozzád beszélek. Tehát ott sokkal kulturáltabb körülmények között többet tanulhatnál. És a tanárok is jobban át tudják adni azt a tudást, ami társadalmilag elvárt.

Oldalra sandítottam, és megállapítottam, hogy anyu ma is mintha éveket öregedett volna. Már semmi sem maradt az én fiatalos, jó kedélyű anyukámból.

-          Khm. Ja. Jó. – fejeztem ki magam értelmesen, és próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy figyeltem a mondandójára. Ő csak lemondóan megcsóválta a fejét.

Felszálltunk a buszra, amire történetesen két ellenőr is felszállt, és kiderült, hogy történetesen otthon hagytam a diákom. Amikor megérkeztünk, anyu szidalmazó szavaitól kísérve, és zsebemben egy kis büntetéssel indultunk el az iskola felé.

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolataim. Elraktam a fejhallgatóm és a telefonom, föltápászkodtam, és izgatottan nyomtam meg a leszállást jelző gombot.





2015. január 24., szombat

Sziasztok

Sziasztok!
Ez a blog egy fiatal lányról, Kamilláról szó, aki alig várja, hogy végre középiskolás legyen. Ahogy belép a gimnáziumba, új fejezet kezdődik az életében. Vajon barátokra talál-e és megleli-e a szerelmet a művészeti gimiben?
Jó olvasást!
PearlFlower